gonoszságok

Mindenki jól akar kijönni a konfliktusaiból.

A lány 19 éves volt, amikor az anyja elzavarta otthonról. Egész addigi életükben civakodtak. A pontot az i-re az tette fel, hogy a lány feltörte az anyja levelezését, és így bizonyítékai lettek arról, hogy szeretője van. Erről értesítette a szerető feleségét és a saját apját. Az anya elmondhatatlanul dühös lett. Gonosz boszorkánynak látta a lányát. Elzavarta otthonról. Ez 10 éve történt.

Jól is tette, hogy gonosz boszorkánynak látta a lányát. Hiszen, ha nem látja gonosz boszorkánynak, akkor bizonyára elemészti a bűntudata. Elvégre elég durva tett a gyermeket elűzni a háztól. De ha egy gonosz boszorkányt űznek el, az más. Az nem durva. Így nincs gond a bűntudattal.

Ez az önigazolás. Minden konfliktusban ott van. Ez a hátország. Ez jogosít fel a harcra. Ettől érezni, hogy igazunk van. Ez ad erőt a másikra mért csapásokhoz, ami egyébként kifogásolható lenne. Muszáj az ellenfelet megbélyegezni, mert egyébként elszáll az erőnk. És elvégre az önigazolásban tényleg van mindig valamennyi igazság. Mindkét harcoló félnek szüksége van rá.

Hát az önigazolás méltatásával így meg is lennénk, de van ennek árnyoldala is. Az, hogy nem csak egy üdvös önvédelmet nyújt, hanem egyúttal falat is emel az emberek közé. Amíg anya boszorkánynak tartja a lányát, aligha rendeződik a viszonyuk. Pedig kellene. Amíg valakit kapzsinak, hiteltelennek, megbízhatatlannak, éretlennek tartanak, aligha rendeződik a viszonyuk. Egyébként azt is tudjuk, hogy ezekben az önigazolásokban amennyi igazság, annyi hamisság is szokott lenni.

Nehéz ügy az önigazolások feladása. Mintha féltett kincsünket kellene kidobni. Mi lesz belőlünk nélkülük? Mi fogja igazolni a viselkedésünket – visszamenőleg is? Netán az identitásunk is megrendül? Itt már nagyon nehéz terepre tévedtünk. Meg nem is kell minden önigazolást feladni. Sőt. Ja, de akkor melyiket kellene és melyiket nem? És mikor? Ez csak egyre bonyolultabb lesz. Gondolom, hogy a legfontosabb kapcsolatainkat kell megvizsgálni. Talán. És itt már kezdődik a szabadság.

Aztán 10 év után anyában valami történhetett. Úgy döntött, hogy szeretni fogja a lányát, és ez neki elég. Nem fontos, hogy a lánya mit gondol róla.

(Az írás kerettörténetének ötletét Asghar Farhadi A múlt c. filmje adta.)

A létezés és a végetérés

Valamikor anyám gondozása közben örültem annak, amit csináltam, mert csinálhattam. Volt még kit gondozni. Ilyet éreztem akkor is, amikor a már eszméletlen apámat borotváltam az intenzív osztályon. 

Beszélgettünk róla a feleségemmel. Kimondta azt a szót, hogy veszteség. Ezt furcsa volt hallanom. Nem, nem a veszteség érzése volt bennem. De akkor mi? Ha valaki elveszíti a szülőjét, akkor mi más érzés áraszthatja el, mint a veszteség? De nem, a veszteség csak töredéke az érzéseimnek.

Úgy érzem, hogy a fájdalmam eloldódik az anyám személyétől, valahol az emberi sors nagy pillanataihoz kapcsolódik, amikor ott vagyok, ahol lennem kell, ahol éppen véget ér valami fontos, valami meghatározó, például az anyám élete, vagy egy más fontos kapcsolat. És ebben a végetérésben támaszkodik meg a korábbi létezés.

De ha ez a végetérés adja meg a keretét a megelőző létezésnek, akkor itt nincs értelme fájdalomról és veszteségről beszélni, hiszen a végetérés és a létezés egy. A végetérésben bomlik ki a megelőző létezés. És ami ilyenkor feszíti a mellkasomat, az nem a veszteség fájdalma, hanem az élet megsejtése, színről színre, és ez szép, és az Isten ajándéka, hogy mélyen élhetek és ezt érezhetem. Nekem ilyenkor jó, hogy sírok. 

„Ember vagyok; semmi, ami emberinem idegen tőlem”

Terentius

Háromkerekű bicikli a rendelőben

Hogy kerül a bicikli a rendelőbe? Egy háromkerekű? Pont egy pszichoterápiás rendelőbe. 

Pedig nagyonis ott van, középen, ez van a főhelyen. Ez a legfontosabb berendezési tárgy. 

Mert ez a gyógyulás. 

A gyógyulás metaforája. Három kereke van, három külön kerék, mégis együtt mozognak.

Nos, akkor lássuk a hármat egymás után! 

Az első kerék a tünetmentesség. Nyilvánvaló, hogy ez a gyógyulás feltétele. Ezért fordulnak az emberek terapeutához, mindenki meg akar szabadulni a tüneteitől. Ez nem szorul semmilyen magyarázatra. Ez eddig az egykerekű kerékpár. Elgondolkodtató. Eléggé esetlen szerszám. Ilyen kevés lenne a tünetmentesség? Az ember azt hinné, hogy ha nem szorong, ha nem pánikol, akkor minden rendben van.  

A második kerék a környezet. Ezalatt mindent értek: család, anyagiak, munkahely, szomszédok, lakóhely és ami még eszünkbe jut. Igen, gondoljunk csak bele: tényleg meg lehet gyógyulni akkor, ha élhetetlen az élet? Ha jobb nem otthon lenni, mint hazamenni? Vagy ha a munkahelyen alázzák az embert, vagy hét bőrt húznak le róla? Ha a rendelőben, vagy a kórházban meg is gyógyulna a beteg, ismét megbetegszik, ha ugyanoda megy vissza. 

Mi lesz a harmadik kerék? A legizgalmasabb a háromból, és ez a bátorság. A beteg bátorsága, hogy lépjen. A panaszok langyos, állott világából az élet szeles mezejére.  Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de biztosan vannak, akik egyből megértették. Igen, mert kell ahhoz bátorság, hogy beleálljunk egy kapcsolatba, vagy megszakítsunk egy kapcsolatot, vagy elköltözzön egy fiatal otthonról, vagy egy munkahely kíméletlen világának kitegye magát valaki. Létbátorság. Mert mi van, ha elbukik? Annál nem jobb, ha maradnak a dolgok a régiben? 

Ott tartottunk, hogy háromkerekű a bicikli, ami nem hagyhatja el egyik kerekét sem. Csak együtt tud mozogni mindhárom. 

A gyógyulásról is ebben a rendszerben kell gondolkozni, és a pszichoterápia is ezt teszi. Párhuzamos feladatok futnak egyszerre. Sok dolga van annak, aki meg akar gyógyulni. 

Idős szülő és a gyermeke

Előfordul, hogy egy idős szülő és a gyermeke között súlyos konfliktus van azért, mert a szülő úgy érzi, hogy a gyermeke nem törődik vele eléggé, a gyermek pedig alig bírja viselni a rá nehezedő gondozási terhet. Valójában nemegyszer évtizedekre visszanyúló feszültségről van szó. A szülő lehet, hogy már fiatal korában is kritikus volt, a gyermek meg küzdött ellene. Szépen vagy csúnyán, ez már a családi hagyományoktól függött.

De a helyzet az öregségben már más. Akkor már nem lehet egy beteg emberrel harcolni. Többet kell segíteni, nyelni, nem visszaszólni. Persze a kortól a vér még nem válik vízzé. Pattannak az indulatok oda-vissza, de utána meg jön a bűntudat. Éjszakai felébredés, vissza nem alvás itt is ott is. Egyik oldalon a csalódás, a másik oldalon a lelkifurdalás.

Nézzük ezt a helyzetet a „gyermek” szempontjából! Általában ők szoktak pszichoterápiás segítséget kérni. Azért tettem idézőjelbe a gyermek szót, mert jellemzően 50, de inkább 60 év feletti „gyermekekről” van szó. Szóval erről az oldalról azt lehet érezni, hogy a szülő elvár tőle dolgokat, nem is mindig egyszerűeket, ráadásul időnként elégedetlen, vagy csak céloz rá, a szenvedése felszólító jelleget ölt, hogy csináljon már valamit vele, de amit csinálna a gyerek az neki nem jó, más lenne jó, de a gyerek meg azzal nem ért egyet, ráadásul nem veszi be a gyógyszert. Rossz esetben van egy testvér, aki tizedannyit sem tesz a közös szülőért, mégis több szeretetet kap tőle. Amikor a testvér jön, akkor az ünnep. Bezzeg! Egy kicsit messzebbről nézve az az ember benyomása, hogy ennek a szülőnek hatalma van a gyermeke felett, és ezzel a hatalommal él, amikor mozgatja.

Javasolom, hogy ne akadjunk fenn ezen a hatalom szón, ami a családi életben talán nem számít mindenütt szalonképesnek: a továbbiakban olyan értelemben használom, hogy ha valaki érvényesíteni tudja az akaratát egy másik emberrel szemben, akkor –e vonatkozásban – hatalma van felette. Így aztán az ovis is lehet hatalmi pozícióban, amikor a boltban a földön fekve hisztizik, vagy egy magatehetetlen részeg, akit dugdosni kell a vendégek elől.

Visszatérve az idős szülőhöz és gyermekéhez, felmerül a kérdés, hogy honnan származik a szülőnek ez a hatalma? Egy gyenge öregembernek. Mi az az erő, ami a gyermekét odaszegezi hozzá? Akárhogy is dünnyög a gyermek, bármennyire is nehezére esik, még bele is betegedhet!, mégis megy, csinálja, sőt furdalja a lelkiismeret érte, ha visszaszól valamit.  

Ez kulcskérdés a megértéshez. Az az érzésem, hogy valahol ott kell keresnünk, hogy a szülő felnevelte a gyermekét. Ez komoly fáradság, ha nem vagyunk finnyásak áldozatnak is nevezhetjük. A gyermek ezért tartozik a szülőjének azzal, hogy ha fordul a kocka, akkor ő is segíteni fog neki. Érzi ezt mindenki (aki nem, arról nem szól ez az írásom). Kimondatlanul is tudja ezt a szülő és a gyermek, és működik, és ez a szülői hatalom alapja. Nyíltan fogalmazva a gyermekben lévő hála és felelősség érzése adja a szülő hatalmát.

Megjegyzem, azért a gyermeknek is van hatalma ebben a kapcsolatban. Az ő hatalmának egy része is érzelmi természetű, de nála már fontosak a hatalom anyagi komponensei: ő az erős, rajta múlik, hogy mit tesz meg, hogyan viselkedik.

Nos, ahogyan így egyre mélyebbre jutunk a helyzet elemzésével, odaérünk, hogy mit lehet tenni? Mi is lenne a cél? Hogy a gyermek testi és lelki terhelése csökkenjen úgy, hogy a szülő elégedettsége is optimális legyen.

Ilyen megoldás nincs. Már régóta igazolt tény, hogy nem lakhat jól a kecske úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. Tehát akkor kompromisszum kell. Jó, de akkor ki engedjen többet?

Ez viszont nem rám tartozik. Talán ez a legfontosabb kérdés, egy sorskérdés, egy egész élet lelkiismereti kérdése. Felfogásom szerint ez már túl van azon a határon, ameddig a pszichoterápia terjedhet. Végülis egy terapeuta sohasem intézkedhet a kliense életében.

De azért leírok néhány gondolatot, amit lehet mérlegelni, és ha tetszik, a saját döntésnél felhasználni. Ha pedig nem használható, akkor elvetni.

Nehéz ügy a kapcsolat az öregedő szülőkkel. Rendben van, hogy a fiatal felelősséggel tartozik értük, és ezt a felelősséget be is kell tölteniük. Csakhogy a törődésnek szinte nincs felső határa. Részben objektív okok miatt is előfordulhat, de gyakran maguknak az időseknek felróhatóan is. Ők többé-kevésbé akár kritikátlanná is válhatnak. Nem élik át a fiatalok életét, nem tudják, hol mindenütt kell még nekik teljesíteniük, és ha szellemileg leépülnek a belátásuk is elveszhet. Aránytalan követeléseket támaszthatnak. És szép-szép, hogy erkölcsi kötelessége a fiatalnak gondoskodni a szülőjéről, de az is erkölcsi kötelessége, hogy éljen, akár családja legyen, gyermekekről gondoskodjon, dolgozzon, tegye jobbá a világot. Keserű helyzet, ha valakinek ilyen elemi kötelességei közül kell választania, hogy melyiknek ne feleljen meg.

Azt hiszem, hogy Bert Hellingertől olvastam, hogy úgy kell az idős emberről gondoskodni, ahogyan szeretettel és a felelősséget átérezve a fiatal megfelelőnek gondolja. A hangsúly itt a „fiatal”-on van, azaz nem feltétlenül pontosan úgy, ahogyan az idős szülő elvárja. Ebben az esetben minden bizonnyal fenntarthatók az idős embernek a megfelelő életkörülményei, hiszen a fiatal felelősségéről és szeretetéről beszélünk. És ez a fiatal lelkiismerete számára is vállalható lehet, hiszen ő döntötte el, hogy az adott körülmények között mi a megfelelő. Ha pedig az idős ember ezt meghaladó kívánságokkal lép fel, akkor a fiatalnak lehet erkölcsi alapja mérlegelni. Röviden fogalmazva: a gyermek gondoskodjon a szülőjéről – de úgy, ahogyan ő maga megfelelőnek gondolja, és a szülőnek ezt meghaladó igényeihez joga van kritikusan viszonyulnia.  

Olyanok ezek az igazi kérdések, hogy ugyan van néhány irányjelző pózna, de kinek-kinek saját magának kell megszülnie a válaszait. De hát ezért vagyunk emberek.

Egy tulipánnak könnyebb az élete, mint tudjuk.

Cantata Profana 2

A Cantata Profana nem csak a gyermekek kirepüléséről gondolkoztat el. 

„…Az ő édes apjok … Féltérdre ereszkedett, Hej, egyre rá is célzott. De a legnagyobbik szarvas – Jaj, a legkedvesebb fiú — Szóval imígy felele: „Kedves édes apánk, Ránk te sose célozz! Mert téged mi tűzünk A szarvunk hegyére És úgy hajigálunk Téged rétről rétre, Téged hegyről hegyre, S téged hozzávágunk Éles kősziklához: Ízzé-porrá zúzódsz Kedves édes apánk!” (Bartók Béla) 

Hogy van ez? A gyerek fenyegeti az apját? Szabad ez? Elég szokatlan. 

 „Tiszteld atyádat és anyádat!”  

Ez a 4. parancsolat, egyértelmű. Hálásnak lenni, tisztelni – nyilván nem fenyegetni.
Aztán az ellenkező József Attilától: 

„Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.” (Hazám)
 

Tényleg el kell gondolkozni azon, hogy hol a határ. Hol a határ a szülők tisztelete és a szülők számonkérése között? Van-e joga a gyermeknek a szülőt kérdőre vonni, és a szülőnek kötelessége-e válaszolni? Bartók művét 1934-ben mutatták be. Vajon akkoriban milyen kérdések feszíthették őt? Mai tudásunkkal mi mit kérdeznénk a gyermekek nevében az akkori felnőttektől? És tőlünk mit kérdeznek majd a gyermekeink? Vajon tehetnek-e nekünk szemrehányást valamiért?

Ez az út vezet a templomhoz? 2

z előző részben arról írtam, hogy kell legyen egy rend a világunkban, hogy tudjunk mihez  igazodni. Hogy legalább némi biztonságra szert tegyünk. Most egy konkrét példát szeretnék leírni, lássuk, hogyan fest ez a hétköznapokban.

Vegyünk két testvért, akik átlagosan jó kapcsolatban vannak egymással. Aztán bekövetkezik a baj, megsértik egymást. Mindenki nyugodtan képzeljen el egy nagyon durva sértést. Felizzik a vita, sértődés, családtagok bekapcsolódnak, régi dolgok előkerülnek, szóval csúnya helyzet. Aztán nem szólnak egymáshoz hónapokon át.

És most kerüljön elő jeles gondolatunk, hogy kell valami rend a világban, ami segít eligazodni.

Miért, mi lehet egy testvéri kapcsolatban a rend?

Véleményem szerint az a rend, ha a testvérek egymást támogató kapcsolatban vannak.

Ennek szellemében egyikőjük, a mi hősünk, akiben megszületik ez a felismerés, fokozatosan közeledni kezd. A saját szövetségeseit hagyja lenyugodni, elkezd néha telefonálni, engedi a gyerekeket találkozni stb. Azaz úgy kezd el viselkedni, ahogyan az emberi kapcsolatok normális rendje megkívánja.

És itt nagyon izgalmas kérdések bukkannak elő, melyekből lássunk kettőt.

  1. Mit kockáztat a hősünk?
  2. Hogyan reagál a másik testvér?

Nézzük az első kérdést! Elég könnyen adódik a gondolat, hogy aki a rend szellemében elkezd közeledni a haragos testvéréhez egy alárendelt pozíciót kockáztat. A tekintélyén nem esik-e csorba? Nem megalázó ez?

Szerintem attól függ, hogyan nézzük. Láthatjuk megalázkodásnak is. De én nem ilyennek látom, hanem bölcsnek. Olyannak, aki elég okos ahhoz, hogy értse a testvéri kapcsolat rendjét, és elég erős ahhoz, hogy az indulatait legyűrje. Felülemelkedik.

Hogyan reagál a másik testvér? Ez fontos, mert lehet, hogy ő is békülni kezd, és helyreáll a rend. Ez a valószínűbb. De mi van, ha visszaél a helyzettel, úgy értékeli, hogy lám, a másik enged, akkor ő győzött, ugye, hogy neki van igaza!

Lehet így is, lehet úgy is. De csak rövid távon. A rendhez igazodásnak az az előnye, hogy hosszú távon az idő mindig igazolja. Az ember biztonságban lehet, hogy jól döntött. Nyugodtan aludhat. A labda nem az ő térfelén pattog.

Szóba hozok itt még a sok dilemmából egyet. Többször is írtam olyat, hogy „szerintem”, meg „véleményem szerint”. És ez bizony fontos, hogy csak szerintem helyes-e egy vélemény, vagy az igazság szerint is az? Ki mondja meg, hogy mi a rend, amihez tartani célszerű magunkat egy-egy bonyolult helyzetben?

Néhány évszázada ez még egyszerűbb válasz volt, de hiába is sírnánk vissza a középkort!

Most pedig több a „szerintem”, nagyobb a szabadság, nagyobb a gond, több a felelősség. A saját életünkért való felelősség.

A leírt példához hasonlóan talán észrevehetünk az élet forgatagában valamilyen alapvető értéket, amelynek erőterében már biztonságosan mozoghatunk.

Ez az út vezet a templomhoz?

Egy öregasszony táskával a kezében, csinos kis hátizsákkal a hátán Tbiliszi belvárosában egy néptelen utcán sétál, és bekopog egy ablakon.

„Mondja már kedvesem, ugye ez az út vezet a templomhoz?

…Nem, ez a Varlam utca és nem visz a templomhoz.

Nem visz a templomhoz? Hát akkor mi szükség van rá? Ugyan mire való az út, ha egyszer nem a templomhoz vezet?”

Ez Abuladze Vezeklés című filmjének záró párbeszéde.

Ízlelgetem a mondatot. Mire való az út, ha egyszer nem a templomhoz vezet. Már miért kellene minden útnak templomhoz vezetnie? Értem én, persze, de minden útnak? Az értékek mellett azért előfordul az egyházban méltánytalanság is, a templomokban is, mindenképpen túlzásnak tűnik hát a minden út.

Aztán elkezdem érteni, hogy miért foglalkoztat engem annyira ez a mondat. A templom archetípusát kezdtem megérezni. Dehogyis egy konkrét templom! De még csak nem is valamelyik felekezet temploma: ez maga a Templom, amelyet az emberek alkottak, nem kőből, hanem szellemből, a vágytól hajtva, hogy legyen érték a világban, legyen rend a világban, ahol otthonra lelhetünk. Ez a templom felülemelkedik az embereken, spirituális minőséggé válik, „mely igazodni magára mutat”*. Létrehozza az erőteret, amelyben mozgunk, beállítja az utcáink irányát.Így értem meg az öregasszony méltatlankodó kérdését: Miért van olyan út, amely nem ehhez a templomhoz vezet?

* idézet József Attila Már kétmilliárd c. verséből

Min múlik az élet?

Az egyik betegem – ismerjük őt, egy közülünk – egyszer észrevette, hogy van egy kis vér a székletében. Egy hét alatt megszerveztük a vastagbéltükrözést. Nagyon félt. Nem a vizsgálattól, hanem az eredményétől. Nem szólt a családban csak a férjének. Rosszul aludt. A férje is. Másként látszik már ilyenkor az élet, mint előtte.

A vizsgálat eredménye tulajdonképpen biztató lett, csak egy nagyobbacska vérzékeny polipust találtak, amit az orvos el is távolított.

De vajon milyen lesz a szövettan? Volt-e már a polipban rákos átalakulás? Vajon behatolt-e már a rák a polip nyelén keresztül a bél falába? Várták a szövettant. Ki várt már közülünk szövettani leletet?

Negatív lett. Egy kis diszplázia már volt, de az még nem rák. 1-2 év kellett volna még ahhoz, hogy elrákosodjon. De ez már nem fog! Főzheti tovább a családjának a vacsorát.

Mit gondoltok, hogyan derült ki a vér székletben? Úgy hogy kiégett a 25-ös villanykörte a WC-ben, és nem volt otthon csak 60-as. Ebben a fényárban vette észre a vért. A véletlenen múlt.

És Te?

Muszáj elmenni szűrésre.

Cantata Profana

„Volt egy öreg apó. Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia, Testéből sarjadzott Kilenc szép szál fia. Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Szántásra-vetésre, Ménesterelésre, Csordaterelésre: Hanem csak nevelte Hegyet-völgyet járni, Szarvasra vadászni. Az erdőket járta És vadra vadászott Kilenc szép szál fiú……

Addig nyomozgattak, Utat tévesztettek, Erdő sűrűjében Szarvasokká lettek: Karcsú szarvasokká váltak Erdő sűrűjében…Az ő édes apjok Hozzájuk így szólott, És híva hívta És őket hívó szóval hívta: „Édes szeretteim, Kedves gyermekeim, Gyertek, gyertek haza, Gyertek vélem haza, Jó anyátok vár már! Jöjjetek ti vélem A jó anyátokhoz, A ti jó anyátok Várva vár magához…  A legnagyobb szarvas – Legkedvesebb fiú — Szóval felelvén Hozzá imígy szóla: „Kedves édes apánk, Te csak eridj haza A mi édes jó anyánkhoz! De mi nem megyünk! De mi nem megyünk: Mert a mi szarvunk Ajtón be nem térhet, Csak betér völgyekbe. A mi karcsú testünk Gunyában nem járhat, Csak járhat lombok közt. Karcsu lábunk nem lép Tűzhely hamujába, Csak puha avarba. A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak hűvös forrásból.”(Bartók Béla)

Elmentek a háztól a fiúk, szarvassá változtak, és többet a szarvuk ajtón be nem térhet. Mint ahogy felnőnek és elmennek a gyermekeink, és nem jönnek már vissza. Persze hazajönnek, visszajönnek, de mégsem. Nem az jön már haza, aki elment, és nem oda jön haza, ahonnan elindult. Mert minden változik. Az időnek iránya van. Elszakadtunk.  

Ez az ember életének egyik drámája. De ez a rend. És így szép.  

„És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet, Csak betér völgyekbe. A karcsú testük Gunyában nem járhat, Csak járhat lombok közt. A lábuk nem lép Tűzhely hamujába, Csak a puha avarba. A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.”