gonoszságok

Mindenki jól akar kijönni a konfliktusaiból.

A lány 19 éves volt, amikor az anyja elzavarta otthonról. Egész addigi életükben civakodtak. A pontot az i-re az tette fel, hogy a lány feltörte az anyja levelezését, és így bizonyítékai lettek arról, hogy szeretője van. Erről értesítette a szerető feleségét és a saját apját. Az anya elmondhatatlanul dühös lett. Gonosz boszorkánynak látta a lányát. Elzavarta otthonról. Ez 10 éve történt.

Jól is tette, hogy gonosz boszorkánynak látta a lányát. Hiszen, ha nem látja gonosz boszorkánynak, akkor bizonyára elemészti a bűntudata. Elvégre elég durva tett a gyermeket elűzni a háztól. De ha egy gonosz boszorkányt űznek el, az más. Az nem durva. Így nincs gond a bűntudattal.

Ez az önigazolás. Minden konfliktusban ott van. Ez a hátország. Ez jogosít fel a harcra. Ettől érezni, hogy igazunk van. Ez ad erőt a másikra mért csapásokhoz, ami egyébként kifogásolható lenne. Muszáj az ellenfelet megbélyegezni, mert egyébként elszáll az erőnk. És elvégre az önigazolásban tényleg van mindig valamennyi igazság. Mindkét harcoló félnek szüksége van rá.

Hát az önigazolás méltatásával így meg is lennénk, de van ennek árnyoldala is. Az, hogy nem csak egy üdvös önvédelmet nyújt, hanem egyúttal falat is emel az emberek közé. Amíg anya boszorkánynak tartja a lányát, aligha rendeződik a viszonyuk. Pedig kellene. Amíg valakit kapzsinak, hiteltelennek, megbízhatatlannak, éretlennek tartanak, aligha rendeződik a viszonyuk. Egyébként azt is tudjuk, hogy ezekben az önigazolásokban amennyi igazság, annyi hamisság is szokott lenni.

Nehéz ügy az önigazolások feladása. Mintha féltett kincsünket kellene kidobni. Mi lesz belőlünk nélkülük? Mi fogja igazolni a viselkedésünket – visszamenőleg is? Netán az identitásunk is megrendül? Itt már nagyon nehéz terepre tévedtünk. Meg nem is kell minden önigazolást feladni. Sőt. Ja, de akkor melyiket kellene és melyiket nem? És mikor? Ez csak egyre bonyolultabb lesz. Gondolom, hogy a legfontosabb kapcsolatainkat kell megvizsgálni. Talán. És itt már kezdődik a szabadság.

Aztán 10 év után anyában valami történhetett. Úgy döntött, hogy szeretni fogja a lányát, és ez neki elég. Nem fontos, hogy a lánya mit gondol róla.

(Az írás kerettörténetének ötletét Asghar Farhadi A múlt c. filmje adta.)

A létezés és a végetérés

Valamikor anyám gondozása közben örültem annak, amit csináltam, mert csinálhattam. Volt még kit gondozni. Ilyet éreztem akkor is, amikor a már eszméletlen apámat borotváltam az intenzív osztályon. 

Beszélgettünk róla a feleségemmel. Kimondta azt a szót, hogy veszteség. Ezt furcsa volt hallanom. Nem, nem a veszteség érzése volt bennem. De akkor mi? Ha valaki elveszíti a szülőjét, akkor mi más érzés áraszthatja el, mint a veszteség? De nem, a veszteség csak töredéke az érzéseimnek.

Úgy érzem, hogy a fájdalmam eloldódik az anyám személyétől, valahol az emberi sors nagy pillanataihoz kapcsolódik, amikor ott vagyok, ahol lennem kell, ahol éppen véget ér valami fontos, valami meghatározó, például az anyám élete, vagy egy más fontos kapcsolat. És ebben a végetérésben támaszkodik meg a korábbi létezés.

De ha ez a végetérés adja meg a keretét a megelőző létezésnek, akkor itt nincs értelme fájdalomról és veszteségről beszélni, hiszen a végetérés és a létezés egy. A végetérésben bomlik ki a megelőző létezés. És ami ilyenkor feszíti a mellkasomat, az nem a veszteség fájdalma, hanem az élet megsejtése, színről színre, és ez szép, és az Isten ajándéka, hogy mélyen élhetek és ezt érezhetem. Nekem ilyenkor jó, hogy sírok. 

„Ember vagyok; semmi, ami emberinem idegen tőlem”

Terentius

Az igaz szerelem

Mostanában gyakran jártam az onkológián és a hospice osztályon. Egyszer a lépcsőfordulóban láttam egy szerelmespárt, amint ölelték egymást. Az egyikőjük, már nem emlékszem, hogy a férfi-e vagy a nő sovány és sápadt volt, kórházi ruha volt rajta. Arra gondoltam, hogy igen, azt hiszem, ez az igaz szerelem.

Háromkerekű bicikli a rendelőben

Hogy kerül a bicikli a rendelőbe? Egy háromkerekű? Pont egy pszichoterápiás rendelőbe. 

Pedig nagyonis ott van, középen, ez van a főhelyen. Ez a legfontosabb berendezési tárgy. 

Mert ez a gyógyulás. 

A gyógyulás metaforája. Három kereke van, három külön kerék, mégis együtt mozognak.

Nos, akkor lássuk a hármat egymás után! 

Az első kerék a tünetmentesség. Nyilvánvaló, hogy ez a gyógyulás feltétele. Ezért fordulnak az emberek terapeutához, mindenki meg akar szabadulni a tüneteitől. Ez nem szorul semmilyen magyarázatra. Ez eddig az egykerekű kerékpár. Elgondolkodtató. Eléggé esetlen szerszám. Ilyen kevés lenne a tünetmentesség? Az ember azt hinné, hogy ha nem szorong, ha nem pánikol, akkor minden rendben van.  

A második kerék a környezet. Ezalatt mindent értek: család, anyagiak, munkahely, szomszédok, lakóhely és ami még eszünkbe jut. Igen, gondoljunk csak bele: tényleg meg lehet gyógyulni akkor, ha élhetetlen az élet? Ha jobb nem otthon lenni, mint hazamenni? Vagy ha a munkahelyen alázzák az embert, vagy hét bőrt húznak le róla? Ha a rendelőben, vagy a kórházban meg is gyógyulna a beteg, ismét megbetegszik, ha ugyanoda megy vissza. 

Mi lesz a harmadik kerék? A legizgalmasabb a háromból, és ez a bátorság. A beteg bátorsága, hogy lépjen. A panaszok langyos, állott világából az élet szeles mezejére.  Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de biztosan vannak, akik egyből megértették. Igen, mert kell ahhoz bátorság, hogy beleálljunk egy kapcsolatba, vagy megszakítsunk egy kapcsolatot, vagy elköltözzön egy fiatal otthonról, vagy egy munkahely kíméletlen világának kitegye magát valaki. Létbátorság. Mert mi van, ha elbukik? Annál nem jobb, ha maradnak a dolgok a régiben? 

Ott tartottunk, hogy háromkerekű a bicikli, ami nem hagyhatja el egyik kerekét sem. Csak együtt tud mozogni mindhárom. 

A gyógyulásról is ebben a rendszerben kell gondolkozni, és a pszichoterápia is ezt teszi. Párhuzamos feladatok futnak egyszerre. Sok dolga van annak, aki meg akar gyógyulni. 

Idős szülő és a gyermeke

Előfordul, hogy egy idős szülő és a gyermeke között súlyos konfliktus van azért, mert a szülő úgy érzi, hogy a gyermeke nem törődik vele eléggé, a gyermek pedig alig bírja viselni a rá nehezedő gondozási terhet. Valójában nemegyszer évtizedekre visszanyúló feszültségről van szó. A szülő lehet, hogy már fiatal korában is kritikus volt, a gyermek meg küzdött ellene. Szépen vagy csúnyán, ez már a családi hagyományoktól függött.

De a helyzet az öregségben már más. Akkor már nem lehet egy beteg emberrel harcolni. Többet kell segíteni, nyelni, nem visszaszólni. Persze a kortól a vér még nem válik vízzé. Pattannak az indulatok oda-vissza, de utána meg jön a bűntudat. Éjszakai felébredés, vissza nem alvás itt is ott is. Egyik oldalon a csalódás, a másik oldalon a lelkifurdalás.

Nézzük ezt a helyzetet a „gyermek” szempontjából! Általában ők szoktak pszichoterápiás segítséget kérni. Azért tettem idézőjelbe a gyermek szót, mert jellemzően 50, de inkább 60 év feletti „gyermekekről” van szó. Szóval erről az oldalról azt lehet érezni, hogy a szülő elvár tőle dolgokat, nem is mindig egyszerűeket, ráadásul időnként elégedetlen, vagy csak céloz rá, a szenvedése felszólító jelleget ölt, hogy csináljon már valamit vele, de amit csinálna a gyerek az neki nem jó, más lenne jó, de a gyerek meg azzal nem ért egyet, ráadásul nem veszi be a gyógyszert. Rossz esetben van egy testvér, aki tizedannyit sem tesz a közös szülőért, mégis több szeretetet kap tőle. Amikor a testvér jön, akkor az ünnep. Bezzeg! Egy kicsit messzebbről nézve az az ember benyomása, hogy ennek a szülőnek hatalma van a gyermeke felett, és ezzel a hatalommal él, amikor mozgatja.

Javasolom, hogy ne akadjunk fenn ezen a hatalom szón, ami a családi életben talán nem számít mindenütt szalonképesnek: a továbbiakban olyan értelemben használom, hogy ha valaki érvényesíteni tudja az akaratát egy másik emberrel szemben, akkor –e vonatkozásban – hatalma van felette. Így aztán az ovis is lehet hatalmi pozícióban, amikor a boltban a földön fekve hisztizik, vagy egy magatehetetlen részeg, akit dugdosni kell a vendégek elől.

Visszatérve az idős szülőhöz és gyermekéhez, felmerül a kérdés, hogy honnan származik a szülőnek ez a hatalma? Egy gyenge öregembernek. Mi az az erő, ami a gyermekét odaszegezi hozzá? Akárhogy is dünnyög a gyermek, bármennyire is nehezére esik, még bele is betegedhet!, mégis megy, csinálja, sőt furdalja a lelkiismeret érte, ha visszaszól valamit.  

Ez kulcskérdés a megértéshez. Az az érzésem, hogy valahol ott kell keresnünk, hogy a szülő felnevelte a gyermekét. Ez komoly fáradság, ha nem vagyunk finnyásak áldozatnak is nevezhetjük. A gyermek ezért tartozik a szülőjének azzal, hogy ha fordul a kocka, akkor ő is segíteni fog neki. Érzi ezt mindenki (aki nem, arról nem szól ez az írásom). Kimondatlanul is tudja ezt a szülő és a gyermek, és működik, és ez a szülői hatalom alapja. Nyíltan fogalmazva a gyermekben lévő hála és felelősség érzése adja a szülő hatalmát.

Megjegyzem, azért a gyermeknek is van hatalma ebben a kapcsolatban. Az ő hatalmának egy része is érzelmi természetű, de nála már fontosak a hatalom anyagi komponensei: ő az erős, rajta múlik, hogy mit tesz meg, hogyan viselkedik.

Nos, ahogyan így egyre mélyebbre jutunk a helyzet elemzésével, odaérünk, hogy mit lehet tenni? Mi is lenne a cél? Hogy a gyermek testi és lelki terhelése csökkenjen úgy, hogy a szülő elégedettsége is optimális legyen.

Ilyen megoldás nincs. Már régóta igazolt tény, hogy nem lakhat jól a kecske úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. Tehát akkor kompromisszum kell. Jó, de akkor ki engedjen többet?

Ez viszont nem rám tartozik. Talán ez a legfontosabb kérdés, egy sorskérdés, egy egész élet lelkiismereti kérdése. Felfogásom szerint ez már túl van azon a határon, ameddig a pszichoterápia terjedhet. Végülis egy terapeuta sohasem intézkedhet a kliense életében.

De azért leírok néhány gondolatot, amit lehet mérlegelni, és ha tetszik, a saját döntésnél felhasználni. Ha pedig nem használható, akkor elvetni.

Nehéz ügy a kapcsolat az öregedő szülőkkel. Rendben van, hogy a fiatal felelősséggel tartozik értük, és ezt a felelősséget be is kell tölteniük. Csakhogy a törődésnek szinte nincs felső határa. Részben objektív okok miatt is előfordulhat, de gyakran maguknak az időseknek felróhatóan is. Ők többé-kevésbé akár kritikátlanná is válhatnak. Nem élik át a fiatalok életét, nem tudják, hol mindenütt kell még nekik teljesíteniük, és ha szellemileg leépülnek a belátásuk is elveszhet. Aránytalan követeléseket támaszthatnak. És szép-szép, hogy erkölcsi kötelessége a fiatalnak gondoskodni a szülőjéről, de az is erkölcsi kötelessége, hogy éljen, akár családja legyen, gyermekekről gondoskodjon, dolgozzon, tegye jobbá a világot. Keserű helyzet, ha valakinek ilyen elemi kötelességei közül kell választania, hogy melyiknek ne feleljen meg.

Azt hiszem, hogy Bert Hellingertől olvastam, hogy úgy kell az idős emberről gondoskodni, ahogyan szeretettel és a felelősséget átérezve a fiatal megfelelőnek gondolja. A hangsúly itt a „fiatal”-on van, azaz nem feltétlenül pontosan úgy, ahogyan az idős szülő elvárja. Ebben az esetben minden bizonnyal fenntarthatók az idős embernek a megfelelő életkörülményei, hiszen a fiatal felelősségéről és szeretetéről beszélünk. És ez a fiatal lelkiismerete számára is vállalható lehet, hiszen ő döntötte el, hogy az adott körülmények között mi a megfelelő. Ha pedig az idős ember ezt meghaladó kívánságokkal lép fel, akkor a fiatalnak lehet erkölcsi alapja mérlegelni. Röviden fogalmazva: a gyermek gondoskodjon a szülőjéről – de úgy, ahogyan ő maga megfelelőnek gondolja, és a szülőnek ezt meghaladó igényeihez joga van kritikusan viszonyulnia.  

Olyanok ezek az igazi kérdések, hogy ugyan van néhány irányjelző pózna, de kinek-kinek saját magának kell megszülnie a válaszait. De hát ezért vagyunk emberek.

Egy tulipánnak könnyebb az élete, mint tudjuk.