Ez az út vezet a templomhoz?

Egy öregasszony táskával a kezében, csinos kis hátizsákkal a hátán Tbiliszi belvárosában egy néptelen utcán sétál, és bekopog egy ablakon.

„Mondja már kedvesem, ugye ez az út vezet a templomhoz?

…Nem, ez a Varlam utca és nem visz a templomhoz.

Nem visz a templomhoz? Hát akkor mi szükség van rá? Ugyan mire való az út, ha egyszer nem a templomhoz vezet?”

Ez Abuladze Vezeklés című filmjének záró párbeszéde.

Ízlelgetem a mondatot. Mire való az út, ha egyszer nem a templomhoz vezet. Már miért kellene minden útnak templomhoz vezetnie? Értem én, persze, de minden útnak? Az értékek mellett azért előfordul az egyházban méltánytalanság is, a templomokban is, mindenképpen túlzásnak tűnik hát a minden út.

Aztán elkezdem érteni, hogy miért foglalkoztat engem annyira ez a mondat. A templom archetípusát kezdtem megérezni. Dehogyis egy konkrét templom! De még csak nem is valamelyik felekezet temploma: ez maga a Templom, amelyet az emberek alkottak, nem kőből, hanem szellemből, a vágytól hajtva, hogy legyen érték a világban, legyen rend a világban, ahol otthonra lelhetünk. Ez a templom felülemelkedik az embereken, spirituális minőséggé válik, „mely igazodni magára mutat”*. Létrehozza az erőteret, amelyben mozgunk, beállítja az utcáink irányát.Így értem meg az öregasszony méltatlankodó kérdését: Miért van olyan út, amely nem ehhez a templomhoz vezet?

* idézet József Attila Már kétmilliárd c. verséből

Egy jó hozzászólás jó lenne