Megfojt-e a szeretet?

Megfojt-e a szeretet?

Nem. Miért fojtana meg? Ez éltet bennünket. De néha…

Ebben az írásban most olyan jelenséggel  kívánok foglalkozni, amikor a segítés, a jóakaratú gondoskodás, a szeretetből fakadó aggódás lassan elpusztítja a másik embert. Leggyakrabban a szülő – gyermek viszonyban látok ilyet.

Néhány lehetséges példa következik, amelyek általában a normális élet részei, de bizonyos helyzetekben rombolóvá válnak:

A szülő rendszeresen segít a gyermekének tanulni. Rendszeresen leellenőrzi, hogy kész van-e a házi feladat, bepakolt-e másnapra a táskájába? A szülő segít az iskolai afférok elsimításában. A felnőtt gyermeke öltözködéséről gondoskodik. A forró levesre figyelmezteti. A szülő élettapasztalata alapján segít a gyermekének a barátok, a párja megválasztásában, ebben a témában vitatkoznak, esetleg több „jelölt” sem nyerte már el a szülők tetszését.  A szülő kéretlenül gyakran segít bármiben. Mindig gyanús, ha a jóakaratú, áldozatkész szülő tartós konfliktusba kerül a gyermekével bármilyen kérdésben. A szülő jót akar, a konfliktusokat csakis nevelési és segítő szándékkal vállalja. Később már csekélységért is nagy indulattal reagálnak egymásra.

Megjegyzések: 

Aki segít, az felülre kerül. Aki elfogadja, az alulra.

Aki egyedül próbálkozik, tapasztalatot szerez. Akinek segítenek, az nem tudja meg, hogy egyedül menne-e? Akinek sokat segítenek, az tudja, hogy egyedül nem menne.

Aki fellázad a segítés ellen, az hálátlan. Aki elfogadja, gyermek marad. Nincs jó lépése.

Az ilyen szülő kívülről erős és belülről szorongó, a gyermeke pedig kívül-belül gyengévé és szorongóvá válhat.

Végül:

Ha az olvasó most azt gondolja, hogy amit leírtam, az túlzás, akkor neki ebben igaza van. És szerencsés, hogy nem találkozott ezzel a jelenséggel.

Ha az olvasó a fentiekből ráismer valamire, akkor neki is igaza van, és hozzá szólt ez az írás.

Egy jó hozzászólás jó lenne