A házasság, a vonat és a kerékpár

A házasság nem olyan, mint a vonat. A vonatra felülünk Nyíregyházán, elalszunk, és a vagon pedig visz minket magától. Nekünk semmi dolgunk. Majd Budapesten felébredünk, és csak le kell szállnunk, megérkeztünk. A házasság nem ilyen. Az az esküvő után nem fog menni magától, sőt később sem fog menni magától. Azért folyamatosan dolgozni kell. Olyan, mint a kerékpározás. 

Például oda kell figyelni a másikra. Mit is mondott? Hogy valami zavarta? Hogy segítsek elmosogatni, ne újságot olvassak? Ne dobáljam szét este a ruhámat? Hogy ne beszéljek hangosan? Ezekről a kérésekről nem lehet tudomást sem venni. Egyszerűbb lenne, kényelmesebb, sokan meg is teszik, de mégsem lehet. 

Nem csak oda kell arra figyelni, hogy mit mond a párom, de el is kell tudni mondanom, ha valami bajom van. Nem lehet csak szótlanul belül gyűjteni az indulatokat. Miért nehéz elmondanom, ha valami zavar? Félek? Szégyellem? Megsértődik a másik, vagy szomorú lesz? Úgysem érti meg, csak vissza fog támadni? Úgysem változik semmi? Mindegy, hogy miért nehéz, akkor is el kell mondanom. Le kell küzdenem a félelmeimet. 

A házasságunkért szerencsére nem csak terhes feladatokat kell elvégeznünk. Minden olyan program, ahol a házaspár együtt van, egymásra figyelnek, a kapcsolatukat erősíti. A kettesben együtt töltött idő különösen akkor értékelődik fel, amikor kevés jut rá. Ilyen kritikus időszak pedig előfordul: gyermekek születése után, építkezés, munkahelyi válságok, távoli munkahely. Ha nem szándékosan figyelünk rá, akkor ilyen időszakokban a házastársi kapcsolat az egyebek mögött nagyon háttérbe szorulhat. Pangani, sorvadni kezd. Tenni kell ellene.

Hogy ez nehéz dolog? Igen. De ki mondta, hogy kerékpározni könnyű? Éppen arról van szó, hogy hajtani kell. A házasságot nem lehet átaludni, azért dolgozni kell. Megvan ennek a jutalma. Család, szeretet, béke, nyugodt öregkor. Annak van esélye rá, aki elvégzi ezt a munkát. 

Egy jó hozzászólás jó lenne